Átkok Könyve 2 : A Fáraó Átka
cica 2004.10.30. 15:57
Valamennyi korai civilizáció közül mindmáig az egyiptomi nyűgözi le leginkább az utókort. A valaha Khemnek (azaz fekete földnek) nevezett ország homályos eredetének titokzatosságát napjainkban is haszonnal kamatoztatják az okkult tudományok művelői, a romantikus történelmi regények írói és a másodrendű hollywoodi filmek készítői. A szfinx és a nagy piramisok, Isis, Osiris és az egzotikus, állatfejű istenek földjét már az ókori görögök is ősréginek tartották
Platón szerint Szolónnak itt mesélt először az Atlantiszról egy szaiszi pap. Egyiptomból menekültek a zsidók, és az egyiptomiakat foglalkoztatta oly erősen a túlvilági élet, hogy a halottakat mumifikálták, hadd várják így az újjászületést. A fáraókat, valamint egyéb nevezetes férfiakat és asszonyokat kincseikkel együtt helyezték nyugovóra, olyan pompázatos sírokban, hogy a századok során a legtöbbjét kifosztották. Kevés sír érte meg épségben a jelenkort, de volt egy, amelyik megmaradt - és felfedezése nem csupán káprázatos kincseket hozott napvilágra, de számos, megmagyarázhatatlannak tetsző halálesethez is vezetett, olyannyira, hogy egyesek szerint feltárásának és megszentségtelenítésének, kincsei szétszórásának jó néhány közreműködője azért pusztult el, mert a halott fáraótemetését ellenőrző hajdani papok átka sújtott le rájuk.
Tutankhament, a titokzatos gyermekkirályt (K1: e. 1358-49) Théba mellett, a Királyok Völgyében temették el. Sírját több mint háromezer évvel később, 1922. november 26-án tárták fel első ízben, hála egyetlen ember, Howard Carter, az autodidakta angol régész megszállott rögeszméjének. Carter már harminc év óta kutatott a terméketlen, perzselően forró éghajlatú völgyben ép és addig ismeretlen fáraó sírok után, és' az utolsó években már meggyőződéssel hitte, hogy létezik az ásatási területen legalább egyetlen feltáratlan sír, mégpedig Tutankhamené, akiró1 már találtak néhány feliratot a közeli lukszori templomban.
1907-ben és 1908-ban Carter, aki ekkor egy gazdag amerikai, bizonyos Theodore Davis megbízásából kutatott, egy rejtekhelyen több nagy égetett agyagkorsót talált, bennük vászonkötegekkel és temetkezési kellékekkel. A kancsók fedelét lezáró pecsétbe nyomva, valamint az egyik vászontekercsen egyszer csak meglátta a gyermekkirály nevét. Ezután egy közeli sírgödröt tárt fel, és benne aranylemezekkel borított, korhadt faládára lelt: az egyik aranylemezre is Tutankhamen "nevét vésték. Davis azt hitte, megtalálták a gyermekkirály sírját, Carter azonban kételkedett benne, hogy a közép birodalom egyik fáraóját ilyen méltatlan módon kaparták volna el. Kijelentette: valahol a völgyben ott kell lennie a sírnak, amelyet eddig senki sem látott és senki sem fosztott ki, mert soha semmilyen tárgyi lelet nem bukkant fel a piacon.
Carter hamarosan új mecénást talált rögeszméjéhez, mégpedig George E. S. M. Herbert, Carnarvon ötödik grófja személyében. Az 1866ban született dúsgazdag angol arisztokratát egy súlyos közlekedési baleset óta légzési panaszok gyötörték, és állapotán csak rontott a nyirkos angol tél. Ezért 1903-tól minden telet Egyiptomban töltött, ahol Sir Gaston Maspero, a kairói múzeum igazgatója mutatta be Carternek. Az ismeretség a legjobbkor jött: Carter; noha hivatalosan az ókori leletek kezelőjének címét viselte, korántsem volt gazdag, és kutatásaihoz sürgősen szüksége volt pénzügyi támogatásra.
Carnarvon bőkezű mecénásnak bizonyult: tizenöt éven keresztül pénzelte a Tutankhamen sírjának fellelését célzó kutatásokat. 1922-re azonban Carter jóformán az egész völgyet átfésülte - mindhiába. Valamennyi kollégája úgy vélte, délibábot kerget, és végül még Carnarvon is le akarta állítani a munkálatokat. - Máris egész vagyonomba került a játék - közölte Carterrel. - Többet nem áldozhatok
Most már csak egyetlen kis földdarab maradt feltáratlan, a VI. Ramszesz sírjához vezető úton_ Carter rimánkodott: hadd kapjon még egy végső lehetőséget. - Hát jó, Howard - bólintott Carnarvon. - Hazárdjátékos vagyok; húzzon még egy lapot a kontómra. De ha veszít, kiszállok.
1922 novembere elején Carter újra kezdte az ásatásokat. Három nap múlva ő és a munkásai sovány zsákmányra leltek: azoknak a kalyibáknak a maradványaira, amelyekben Ramszesz sírjának építői laktak. A negyedik napon azonban egy földbe vájt lépcsőre bukkantak, amely leforrasztott ajtóhoz vezetett. November 6-án Carter így sürgönyzött Carnarvonnak:
VÉGRE CSODÁS FELFEDEZÉS A VÖLGYBEN STOP MEGVAN A POMPÁS SÍR FEL TÖRETLEN AJTÓVAL STOP MUNKA AZ ÖN ÉRKEZÉSÉIG FELFÜGGESZTVE GRATULÁLOK
Carnarvon sebbel-lobbal Egyiptomba utazott. Megérkezése után folytatódott a munka. Több napba került, amíg az ajtót megkerülve megtisztítottak egy kővel borított járatot. Amikor újabb leforrasztott ajtóhoz értek, Carter akkora rést ütött rajta, hogy átdughasson egy gyertyát.
Amikor bekukucskált, először semmit sem látott, majd amikor a szeme hozzászokott a homályhoz, felfedezte, mi mindent tartogat az ajtón túli kamra: különös állatokat, életnagyságú, aranyszoknyás-aranysarus fekete szobrokat, egy áttetsző alabástromcsészét, arany berakású trónszéket, három nagy, aranyozott kerevetet, ereklyetartónak látszó fura fekete ládikákat és egy halom, aranyaktól csillogó felborult taligát. Carter az aranytól elkábulva bámult be a résen. - Lát valamit? - kérdezte izgatottan Carnarvon. - Igen - felelte Carter elfúló hangon. - Csodás dolgokat látok..
1922. november 26-át írtak, átokról szó sem esett; ez idáig nem lett volna rá semmi ok Csak hát: ki is volt valójában Tutankhamen? Miben hittek a vele egy időben élt egyiptomiak? Rendelkeztek-e valamilyen titokzatos hatalommal, és ha igen, mifélével?
Erről a tizennyolcadik dinasztiához tartozó fáraóról mindössze annyit tudunk, hogy erőszakos halállal végezte - koponyája baloldalán érte a súlyos ütés -, továbbá, hogy körülbelül tizennyolc évet élt, és hogy A2-es volt a vércsoportja. Ennyi derült ki róla 1923 februárjában, amikor 1ehatoltak a sírjába és megtalálták a szarkofágját. És a vele kapcsolatos ismereteink azóta sem bővültek Apja kiléte, születésének, életének és halálának a körülményei ismeretlenek; még csak egy vele foglalkozó papiruszfoszlány sem került elő a sírjából. Csupán annyi bizonyos, hogy uralkodása idején elsorvadt Aton napistennek a hasonlóan titokzatos előd, Ehnáton fáraó idején bevezetett kultusza, s az egyiptomiak visszatértek Arnon és más régebbi istenek imádatához.
Vajon véletlen baleset okozta-e Tutankhamen halálát vagy esetleg a hagyományos hit feltámasztót végeztek vele? Utóbbi esetben a gyilkosság eredményes volt: az ifjú fáraó halálával véget ért a tizennyolcadik dinasztia zűrzavaros korszaka. De miért akarták volna megölni? Ő maga vagy azok, akik helyette uralkodtak, már elpártoltak Ehnáton napistenkultuszától. Az ifjú még a székhelyét is áttette Ehnáton új városából, Tell el-Amarnából (a Látóhatár Városából) Thébába, az ősi szent városba, és a nevét is megváltoztatta Tutankhatenró1 Tutankhamenre (ha ugyan nem mások keresztelték át).
Már jóval a sír feltárása előtt okkult titkok légköre lengte körül az ókori Egyiptomot, és ezen belül is különösen a tizennyolcadik dinasztiát. A mítosz, mint a gomba, sötétségben burjánzik. És a Tutankhamen sírjából eló'került bámulatosan művészi leletek olyan papi társadalomra utaltak, amely a modern észjárás számára úgyszólván hozzáférhetetlen.
De bármiben hittek, bármilyen vallási elvek alapján cselekedtek is a régi egyiptomiak, mire Carter és Carnarvon behatolt Tutankhamen elveszettnek vélt sírjába, sokakban már gyökeret vert a meggyőződés: a hajdani papok halálos átokkal sújtották mindazokat, akik erőszakkal szentségtelenítik meg a királyi sírokat.
Egy, a medumi piramis közelében feltárt sírból tábla került elő, a következő felirattal: A halott szelleme úgy tekeri majd ki a sírrabló nyakát, mint a libáét. A kamrában két holttestet találtak, de csak az egyik volt mumifikálva. A másik személy az átoknak esett áldozatul. A sírrablót egy, a mennyezetró1lezuhanó kő csapta agyon, éppen akkor, amikor a múmia ékszerei után nyúlt.
Az a kultúra, amely a gizai piramist felépítette, csapdákat is szerkeszthetett a sírrablók elrettentésére. Az átok távol tartja a gyávákat, a csapdák megölik vagy megnyomorítják a vakmeró1<et vagy elkeseredetteket.
Ennek ellenére kevés királyi sír maradt épségben 1923. február 17-éig- addig a napig, amelyen Carter és Carnarvon, mintegy húsz kísérő társaságában, először lépett be Tutankhamen sírjának páratlanul gazdag főtermébe.
Carter semmit sem bízott a véletlenre. A nyílást ismét betömte, a bejáratot visszatemette, és éjjelnappal fegyveresekkel őriztette. Camarvon és a lánya, Lady Evelyn hazautaztak Angliába, ahol a lord a Times CÍmű lapra ruházta a történet világszabadalmát. Carter eközben összetoborzott minden fellelhető szakértőt, majd ismét behatolt az előszobába, amelynek kincseit lefényképezték, lerajzolták és eló1<észítették a megőrzésre. A lelet elképesztő gazdagsága mindenkit megdermesztett. Ahogy Carter később feljegyezte: "Mire az előszobával végeztünk, hangulatunk és idegrendszerünk igencsak megtépázott állapotba került." Es ekkor még csak az előszobánál tartottak!
1923. február 17-én, pénteken aztán kinyitották az előszobából a fő szentélybe vezető ajtót. Addigra a sírboltban felszerelték a villanyt, székeket helyeztek el. Carte_ kezében kalapáccsal és vésővel; felállt az újonnan ácsolt emelvényre és lyukat vágott az ajtóba. Az ajtón túl hatalmas aranyozott koporsó látszott, amelyet Carter gondosan egy matracca1 szigetelt el, aztán tovább tágította a lyukat, és átmászott rajta, nyomában Carnarvonnal és Arthur Mace amerikai régésszel.
A koporsó az egész helyiséget betöltötte. Keleti végén lezárt és elreteszelt szárnyas ajtó látszott. Amikor széthúzták, mögötte újabb koporsó tárult fel, amelynek elreteszelt ajtaján sértetlen volt a pecsét.
"Ugy rémlik, ott és akkor fel sem akartuk törni a pecsétet - írta késó1>b Carter -, mert az ajtók kinyitása után ránk nehezedett az érzés, hogy illetéktelenül tolakodtunk be, s ezt az érzést csak fokozta az aranyrozettákkal díszített vászon szemfedél már-már fájdalmasan megrendítő látványa... Ereztük, hogy egy halott király van jelen köztünk, akit tisztelet illet meg, és képzeletben láttuk, ahogy a koporsók ajtói egymás után feltárulnak, mígnem a legbelsó1>en megtaláljuk magát a királyt. Óvatosan, és amilyen csendesen csak lehetett, ismét becsuktuk a nagy lengőajtókat."
Így jutottak apránként mind közelebb a belső szarkofághoz, amely maga is három koporsóból állt, és a legbelső zárta magába Tutankhamen ékköves lepelbe burkolt, mumifikált testét. Arcát kvarckristályokkal és lapis lazulival kirakott arany álarc fedte. Nyakán és mellén átvetve liliomból, lótuszból és búzavirágból font, hervadt füzér hevert. Három, vaksötétben töltött évezred után a virágok még mindig őrizték eredeti színük fakó nyomát.
Alig telt el azonban két hónap, és Carnarvon arcából máris kiszállt a szín. Halott volt - első tagjaként egy hosszú sornak.
Vajon a szentségtörőre kimondott átok hatott, avagy csak a természetfölöttit mohón szomjazó közvélemény ruházta fel mélyebb értelemmel a véletlenül egymás után bekövetkező haláleseteket?
Carnarvon halála mindenképpen különös volt. Bal orcáját megcsípte egy szúnyog; ezután vérmérgezést, majd tüdőgyulladást kapott. Tizenkét napon át feküdt a kairói Continental Szállodában, egyre rosszabb állapotban. Amikor hajnali egy óra ötvenöt perckor meghalt, egész Kairóban kialudtak, majd újra kigyúltak a lámpák. Odahaza Angliában pedig, hampshire-i házában foxterrier szukája a hátsó lábára emelkedett, kétségbeesve felvonított, majd összeesett és kimúlt. Ez utóbbi esetró1 fia, a hatodik gróf számolt be. És ami még furcsább: az orvosok, akik később Tutankhamen múmiáját megvizsgálták (Carnarvon halálakor a tetemet még ki sem csomagolták leplébó1), a gyermekkirály bal orcáján hegszerű mélyedést találtak, pontosan azon a helyen, ahol Carnarvont a szúnyog megcsípte.
A következő áldozat Arthur C. Mace, a New York-i Metropolittan Múzeum tudós régésze volt, Carter mellett a Tutankhamen sírja első kötetének másik szerzője. Carnarvon halála után egyre növekvőkimerültségró1 panaszkodott, majd minden megállapítható ok nélkül kómába esett, és akár Carnarvon, ő is a kairói Continentalban hunyta le örökre a szemét. Másnap reggel George Jay Gould
amerikai vasútmágnás, aki Carter vendégeként kereste fel a sírt, belázasodott, és estére meghalt. Egy Evelyn Greely nevű amerikai nő, aki ugyancsak megtekintette a -sírt, öngyilkos lett, mihelyt hazaért Chicagóba. M. Laffleu, a kanadai McGill egyetem professzora, aki Carter házában vendégeskedett, a sír megtekintésének másnapján hunyt el. Sir Archibald Douglas Reid radiológus, aki elvágta a fáraó múmiájának kötelékeit, hogy a testről röntgenfelvételt készíthessen, Angliába való hazatérése után, 1924-ben halt meg. Woolf Joel, Carnarvon barátja, aki a Níluson jachtjával Lukszor felé tartott, átesett a hajó korlátján, és vízbe fulladt; egy másik beszámoló szerint viszont Joel Wooinak hívták, és Angliába való hazatérése után terítette le a titokzatos láz.
A tutankhameni átokról szóló történetek ilyen és hasonló zavaros pontjai mintegy megerősítik "Sturgeon törvényét", miszerint minden forrásanyag kilencvenöt százaléka hasznavehetetlen csacskaság. Már csak azt kellene tudni, melyik az az öt százalék, amelynek hitelt adhatunk? Ilyen kísérteties és nehezen megragadható téma esetében ezt bizony nem könnyű megállapítani.
Carter maga (aki furcsa módon természetes halállal végezte hatvanhét éves korában, 1939-ben) sokakkal egyetembe) nem hitt az átokban, és üres babonának tartotta. Ám az is bizonyos, hogy a sírral vagy a kinccsel közvetlenül vagy közvetve kapcsolatban álló személyek között továbbra is aratott a kaszás. Az egyik összegezés szerint 1929-ig huszonkét személy halt meg idő előtt; közülük tizenhárman vettek részt a sír feltárásában. Az utóbbiak között volt két professzor, Winlock és Foucrat, két régész, Davies és Harkness, két asszisztens, Astor és Callender, valamint Douglas Derry professzor, aki 1925. november ll-én felboncolta Tutankhamen mumifikált testét. Nem szívesen vállalta, úgy látszott, fél vagy aggályai vannak, de mégis elvégezte a vizsgálatot, és hamarosan meghalt szívelégtelenségben.
Carnarvon féltestvére, Aubrey Herbert, aki szintén jelen volt a szarkofág felnyitásánál, az egyik változat szerint "múló elmezavarban", a másik szerint hashártyagyulladásban halt meg. Alminával, Carnarvon feleségével különös módon "rovarcsípés" végzett 1929-ben. Richard Bethell képviselő, aki segített Carternek a kincsek leltározásában, még abban' az évben, negyvenkilenc éves korában elhunyt. Az egyik változat szerint szívrohamot kapott, és holtan találták ágyában, a másik úgy tartja, hogy mayfairi klubjában, egy karosszékben érte a rejtélyes halál, míg egy harmadik változat öngyilkosságra céloz. A legkülönösebb sors apjának, Lord Westburynek jutott osztályrészül: az egyesek szerint hetvennyolc, mások szerint nyolcvanhét éves öregúr londoni háza hatodik emeletéről vetette le magát, és búcsúlevelében ezt írta: "Több borzalmat nem bírok elviselni, és úgy érzem, nincs már itt keresnivalóm, tehát lelépek a színró1." Háló szobájában egy, a sírból származó alabástrom váza állt. Úton a krematórium felé halottaskocsija felborult, és agyonütött egy nyolcéves fiúcskát.
Az ötvenhét éves Edgar Steele, a British Museum egyiptológiai gyűjteményének kezelője a műtőasztalon halt meg egy londoni kórházban.
Titokzatos körülmények között végezte több, a sírral kapcsolatban állt egyiptomi személyiség is. Ali Fahmi Bey herceget például nem sokkal a sír felkeresése után agyonlőtték egy londoni szállodában; sohasem derült ki, hogy francia származású felesége vagy egy ismeretlen behatoló volt-e a tettes; a fivére nemsokára öngyilkosságot követett el.
És a halál még tovább aratott. Amikor 1966-ban az egyiptomi kormány hozzájárult a kincsek párizsi kiállításához, Mohammed Ibraham, az ókori leletek kormánybiztosa azt álmodta: súlyos veszély leselkedik rá, ha a kincsek kikerülnek Egyiptomból. Küzdött is a kormánydöntés ellen, de alulmaradt. Amikor a kairói kormányszervekkel való utolsó meddő tárgyalás után az utcára lépett, elütötte egy autó, és két nap múlva meghalt.
Hat évvel később utóda, az ötvenkét éves Dr. Gamal Mehrez infarktusban halt meg éppen azon a napon, amikor Tutankhamen aranymaszkjának nyugalmát ismét megbolygatták: repülőgépen Londonba vitték, hogy szerepeljen a Carter és Carnarvon felfedezésének ötvenedik évfordulójára rendezett kiállításon.
A kincsek 1979-es világ körüli útja során George LaBrash San Franciscó-i rendőrt a múzeum őrzése közben szélütés érte. Ekkorra a történet már olyan port kavart, hogy a rendőr beperelte a várost kártérítésért, mondván, hogy a szélütés nem volt más, mint az átok által előidézett munkahelyi baleset. Azt állította, hogy amikor a gyermekkirály halotti maszkját őrizte, Tut király szelleme egyszer csak "lecsapott rá". Keresetét elutasították. Bár akadt ügyvéd, aki úgy gondolta, érdemes próbálkozni, az indokolást még Kaliforniában is túl merésznek ítélték.
Carter maga végig tamáskodott: elvégre az átoknak elsősorban őrá kellett volna lesújtania, s ehelyett még tizenhat nyugodalmas év adatott meg neki. Először nyilatkozni sem volt hajlandó, de amikor az évek során a legenda, ahelyett, hogy elcsitult volna, mindinkább erőre kapott, megtörte a csendet, és kijelentette: "A tutankhameni átokról szóló híresztelés nem más, mint rágalmazószándékú (!) kitaláció."
Enyhén szólva bizonytalan, hogy létezett-e a szóban forgó átoknak egyértelmű, írásos formája. Állítólag két példányban is felbukkant. Az elsőt hieroglifákban rótták egy közönséges agyagtáblára, amelyet maga Carter talált volna a föld alatti sír előtermében, és megfejtve így hangzott:
„A Halál sújtja le szárnyával azt, Ki a fáraó békéjét megzavarja."
Ezt a (soha le nem fényképezett) táblát egyszer sem állították ki, és az írásos beszámoló sem említi, a hívő lelkek szerint azért, mert Carter és társai agyonhallgatták, attól félve, hogy elriasztaná helybéli munkásaikat. Ezzel szemben Richard Adamson, az egyik, Angliából küldött biztonsági tiszt azt állította: az átokról szóló mesét éppen a régészek találták ki, az esetleges rablók elrettentésére.
Az átok másik írásos változatát állítólag a sír főtermében, az egyik szobor hátára vésve találták meg, és így hangzott:
"En űzöm el a sír kirablóit a sivatag lángjaival. Én vagyok Tutankhamen sírjának őre."
Az előterem feltárásának napjáról szóló, meg nem erősített beszámolók szerint akkor, amikor az utolsó ember is visszatért a felszínre, homokvihar támadt, és betemette a sír nyílását. Amikor pedig a vihar elült, egy sólyom - az ókori Egyiptom királyi jelképe - repült el a sír fölött nyugati irányban - vagyis az egyiptomi vallás szerint a Holtak Birodalma felé.
Bármi légyen is az igazság, a közvéleményt mindinkább megigézte az átok mítosza. 1924-ben, amikor már Carnarvon és mások is halottak voltak, J.-S. Mardrus francia egyiptológus kijelentette: a halálesetek igenis az átoknak tudhatók be. Rámutatott, hogy a sír volt az első olyan érintetlen fáraói temetkezési hely, amelyet a legújabb korban tártak fel, s Carternek és Carnarvonnak, a régi egyiptomiak okkult hajlamainak ismeretében, "fel kellett volna vérteznie magát az ismeretlen ellen, és bizonyos elővigyázatossági rendszabályokat kellett volna foganatosítaniuk mind a látható, mind a láthatatlan erők elhárítására". A tudóst ugyan kinevették a kollégák, ám álláspontját látszólag igazolták a további hirtelen halálesetek, immár nemcsak a sírral kapcsolatban volt személyek, hanem más egyiptológusok körében is. Különösen nagy visszhangot keltett H. G. Evelyn White-nek, a leedsi egyetem professzorának különös esete. A professzor felkeresett Egyiptomban egy kopt kolostort, ahol egy titkos helyiségből nagy értékű apokrif könyveket vitt magával Miután hazatért, 1924 végén öngyilkos lett. Búcsúlevelében ezt írta: "Tudtam, hogy átok ül rajtam, noha a kéziratokat engedéllyel vittem magammal Kairóba. A szerzetesek azonban már akkor megmondták: az átok ennek ellenére hatni fog. Nos, ez most bekövetkezett."
Az ilyen és ehhez hasonló esetekkel kapcsolatban Mardrus így nyilatkozott: "Sziklaszilárd meggyőződésem, hogy az egyiptomiak értették a módját, miképpen koncentráljanak a múmiák körül olyan dinamikus erőket, amelyekró1 nekünk fogalmunk is alig van." A New York Times pedig ráduplázott: "Az egészet mélységes titok lengi körül, amelyet túlságosan olcsó lenne szkepszissel elütni."
A tudósok ellentámadásba mentek át. Alan Rowe, a pennsylvaniai egyetem régészprofesszora 1930-ban rámutatott: egy öt évvel korábban feltárt egyiptomi sírkamrában olyan rossz volt a levegő, hogy a jelenlévőknek már öt perc múlva heves fejfájásuk támadt. Ha valakit holtan találnak egy garázs-ban, folytatta, mindjárt szén-monoxid-mérgezésre következtetnek. Ha viszont egy egyiptomi sír feltárásának résztvevőiró1 van szó, akkor "a rossz lelkiismeret és az élénk fantázia menten összefog, hogy a haláleseteket holmi átok rovására írják".
Herbert E. Winlock, a Metropolitan Múzeum egyiptomi gyűjteményének kurátora 1934-ben rámutatott, hogy az ötvennégy ember közül, akik a sír, illetve a szarkofág felnyitásánál vagy a múmia kicsomagolásakor jelen voltak, azóta mindössze nyolcan hunytak el; James Randi, a paranormális jelenségek elszánt leleplezője 1978-ban pedig kifejtette, hogy a halálozási arány a lehető legtermészetesebbnek mondható, tekintetbe véve, hogy az expedíció tagjai közül sokan idősebb emberek voltak, és egy higiéniai és egészségügyi szempontból rendkívül elmaradott országban időztek.
Meg aztán - mutattak rá az' ellentábor tagjai -, ha a fáraók átka olyannyira hatásos volna, akkor egyetlen egyiptomi sírt sem fosztottak volna ki, holott köztudott: az egyiptomi királysírok őrzői kezdettó1 fogva reménytelen harcot vívtak a sok esetben alighanem éppen udvari tisztségviselók által szervezett rablóbandák ellen. Több mint száz évvel Tutankhamen uralkodása előtt a kétségbeesett őrök harminchat fáraó múmiáját mentették ki a megrabolt sírokból, hogy a Királyok Völgyén kívül, ,egy rejtett, lezárt barlangban helyezzék el őket. Évezredekkel később, az ezernyolcszáznyolcvanas években aztán a kairói régiségpiacokon egyszer csak ősi ereklyék bukkantak fel, mire Sir Gaston Maspero, a kairói múzeum igazgatója vizsgálatot indított, és így derült ki, hogy egy család már I871-ben rábukkant a barlangra, és azóta árulta a zsákmányt. Sir Gaston asszisztense, Emil Brugsch egy besúgó vezetésével behatolt a barlangba, s ott harmincnál több fáraó mumifikált maradványait pillantotta meg sorokba rendezve, mellettük a még megmaradt kincsekkel.
Ez a rablás igazán nagyobb mérvű volt, mint egyetlen fáraó, Tutankhamen sírjának feltárása, mégsem támadt körülötte átokkal kapcsolatos mendemonda.
Tutankhamen átka olyan, mint az Alice Csodaországban cheshire-i macskájának mosolya: hol látni, hol meg nem. Hit kérdése az egész, és minden jórészt az ember kulturális vagy vallási felfogásán múlik.
Az egyiptológusok és általában a sírok feltárásával foglalkozók - cseppet sem meglepő módon - gyakran hajlamosak a depresszióra. Howard Carter olyannyira szenvedett ettó1 a kórtól, hogy többször is abbahagyta a régészkedést. Barátja, dr. Evelyn White; aki szintén ott volt a sír feltárásánál, azt mondta az orvosoknak, akik egyre súlyosbodó depresszióját kezelték: "Ne fáradjanak, tudom én, honnan a baj." Lord Westbury, az aggastyán, aki kiugrott az ablakon, depresszióban szenvedett; öt évvel később özvegye is megölte magát. Dr. Zakariaj Ghoneim, a felső-egyiptomi régészeti hivatal főfelügyelője éveken át szenvedett depressziótól, mígnem I959-ben öngyilkos lett. Önmagában e néhány példa mit sem bizonyít, de azt azért sejtetik, hogy a régi sírok feltárói a maguk nem épp szívvidító foglalatossága közben hajlamossá válhatnak rá, hogy áldozatul essenek mások átkának, vagy épp önmagukra mondjanak átkot. És meglehet, hogy többró1 is szó van.
1968-ban angol radiológus csoport látogatott Egyiptomba R. G. Harrisonnak, a liverpooli egyetem professzorának vezetésével, hogy megröntgenezzék Tutankhamen múmiáját: hátha fény derül halálának okára. Ottani tartózkodásuk során, mondja Harrison, "kü1önös események" zaklatták fel őket. Mialatt a völgyben dolgoztak, Kairóban kihunytak a lámpák, szakasztott úgy, mint Carnarvon halálának éjjelén és a csoport egyik tagja kideríthetetlen okból, váratlanul meghalt.
És van fejezetünknek egy stílusosan titokzatos utóirata is. A harmadik aranykoporsóban, a múmia maszkja alatt, Carter és munkatársai vas fejtámlát találtak. Ez a tárgy, valamint egy tőrpenge és egy amulettel díszített karperec azt tanúsította, hogy a tizennyolcadik dinasztia idején Egyiptom már belépett a vaskorba. Arnold C. Brackman író - aki ugyan nem hitt az átokban, mégis meglátta azt, amire senki más nem figyelt fel- rámutatott, hogy a fejtámla és az átok között összefüggés lehet. Mert a Holtak könyve, amely éppen a tizennyolcadik dinasztia idején keletkezett, így határozza meg a múmia fej támláj ának jelképes értelmét:
"Kelj fel a nemlétbó1, ó, földön heverő!... Győzd le ellenségeidet, torold meg, amit ellened vétenek!"
|